Igazán mintha csak a jegybank öntudatra ébredése segíthetne

Az árakat a válságkezelés pörgette fel?

Fotó: Azénpénzem
2021. december 23. A járvány miatti mostani válság kezelése lehet – állítja egy jegybanki tanulmány – a feltámadó infláció oka. A drágulás pedig tartóssá válhat. A helyzet történelmi példa alapján akkor rendeződhet, ha a jegybankok megszűnnek passzívan támogatni a költségvetési politikát.

A koronavírus-válság okozója egy egészségügyi vészhelyzet, nem pedig a gazdasági és pénzügyi rendszer strukturális problémái – állapítja meg Balogh András, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) közgazdasági elemzője a Hitelintézeti Szemlében nemrég megjelent tanulmányában. A szerző gazdaságtörténeti példákon és válságtapasztalatokon keresztül vizsgálja, hogy milyen tényezők járulnak hozzá a magas inflációval jellemezhető időszakok kialakulásához, kiemelten értékelve a gazdaságpolitikai ágak szerepét.

Az írás áttekinti az olajválság sújtotta hetvenes éveket (a korszakot az angolszász szakirodalomban a Great Inflation, vagyis a „Nagy Infláció” megnevezéssel illetik). Akkor számos tényező nyomán több mint egy évtizeden át maradt fenn a magas infláció. Mint a szerző rögzítette: a 2008-as válságkezelés fogyasztói inflációt nem okozott, de eszközár-inflációt igen. A koronavírus-járvány okozta válság során viszont nem lett hitelszűke. A válságra adott gazdaságpolitikai reakció gyors és határozott volt a fejlett gazdaságokban.

Kemény dolog a kereslet és a kínálat egyensúlya


Miközben a koronavírus-válság kezelése ritkán látott egyetértésben zajlott a jegybankok és a kormányzatok között, egyes vélemények magát a válságkezelést tekintik potenciális inflációs hatásúnak. Az érvelés szerint a koronavírus-válság, amellett, hogy részben keresleti sokkot is jelentett, a kínálati oldalon hozott elhúzódó negatív hatásokat. A válságkezelés homlokterében azonban főként a kereslet élénkítése állt, ami tovább mélyítheti a szakadékot a kínálat és a kereslet között, potenciálisan erősítve az inflációs hatásokat.

Mindenesetre az infláció ismét megjelent: az eurozónában a tavalyi év utolsó hó napjainak negatív inflációs rátája mára 3 százalék fölé emelkedett (megjegyezzük, nálunk novemberben 14 éve nem látott magasságba, 7,4 százalékra ugrott). A globális értékláncok kereslethez viszonyított lassabb helyreállása a globális szállítmányozásban és az ipari termelésben – több más tényező mellett - fokozódó költségnyomáshoz vezetett.

Az infláció tartóssá válhat, tekintve, hogy az élénkülő kereslet egy lassan helyreálló kínálattal párosul. Ebben a keretben fontos szerep jut a várakozásoknak. Egy feltörekvő közgazdasági megközelítés, a modern monetáris elmélet (MMT) alapfeltevése szerint az inflációs nyomás attól függ, hogy a gazdaságban a kapacitások mennyire vannak alul- vagy éppen túlhasználva. Mindez annyit jelent, hogy ameddig a gazdaság a teljes kapacitáskihasználtság felé halad, nem fenyeget a tartósan magas infláció veszélye. De szektorálisan is fontos vizsgálni a kapacitáskihasználtságot akkor is, ha a gazdaság egésze még elmarad a teljes kapacitáskihasználtságtól.

A kormányok játsszák a főszerepet


Az MMT szerint a főszerep a fiskális politikáé, amelynek feladata, hogy korrigálja az alul- vagy éppen túlhasználást. A korrekció eszköze az adópolitika, ami később kiegészült a megfelelő szabályozással, amely egyes esetekben hatékonyabb eszközzé is válhat. A költségvetési politika számos formában valósulhat meg: zöldprogramok és beruházások univerzális társadalombiztosítás vagy a legnagyobb figyelmet kapó megoldás: a közfoglalkoztatási garanciaprogramok. Az MMT képviselői azt gondolják, hogy a költségvetést a valós inflációs dinamikák figyelembe vételével kell megtervezni, így a változó adókulcsokkal és egyéb inflációcsökkentő tételekkel már az adott évi költségvetés tervezésekor is számolni kell.

A monetáris politika feladata a fiskális politika támogatása, illetve szerepet játszik a pénzügyi stabilitás elősegítésében is. Az MMT képviselői szerint a monetáris politika nem tudja kontrollálni az inflációt, és nem is független. A fiskális politika a kiadásaival vagy az adóbeszedéseivel hatással van a bankközi piac likviditására, ami elmozdítja a hozamokat. Ha például a kormányzat növeli a kiadásait, akkor megnő a bankközi likviditás és mérséklődnek a hozamok.

Ha ezt a hatást semlegesíteni akarja a jegybank, akkor a fölös likviditást sterilizálja jegybanki betétben. Emellett az állampapír-vásárlási programokkal is monetizálódik az adósság. A kamatpolitika emellett újraelosztást eredményez a heterogén szereplők között, ezért nem célszerű egyedül a monetáris politikára támaszkodni.

Vonzó lehet az államadósságot elinflálása


Az MMT elméletben az infláció feletti kontrollt a kormányzat gyakorolja. Korunk magas államadósság rátái azonban növelik a fiskális dominancia kockázatát, minek alapján a magasan tartott infláció jó eszköz lehet a hatalmas adósságok elinflálására. A kormányzati működést politikai érdekek vezérlik. Ebben a keretben az adóintézkedéseken keresztül csökkentendő infláció politikai kockázatot jelent: az adóemelés nem népszerű a lakosság körében, a gyakori adóváltozás pedig kiszámíthatatlanná teszi az adórendszert és az árak alakulását.

Tanulságos azonban felidézni (mint teszi azt a tanulmány is), hogy a „Nagy Infláció” időszaka akkor ért véget, amikor a jegybankok megszűntek passzívan támogatni a költségvetési politikát, és teljes körű felelősséget kezdtek vállalni az infláció leküzdésében. Gyakorlatilag ez alapozta meg a jegybanki függetlenség intézményét, amelynek többek között egyik pillére, hogy a politikai ciklus és a jegybanki vezetők mandátuma időben eltér. A jegybanki működést ugyanis nem választási ciklusok, hanem az árstabilitás elsődlegessége határozza (határozná?) meg.

Szerző: Azénpénzem
Címkék:  , , , , , , , ,

Kapcsolódó anyagok